1. fejezet - Várt-váratlan kérdés

Sziasztok, Kedves Olvasóim!
Elkészült az első fejezet. Elnézést kérek, hogy majdnem egy hét telt el a Prológus és az Első fejezet publikálása között, de ez nem is nagyon fog változni. Próbálok majd hetente részeket hozni, aztán ez lehet heti kettő, vagy kétheti egy is, amiért előre is bocsánat.
Remélem, tetszik a rész!
Véleményeket, visszajelzéseket szívesen várok itt kommentben, vagy az 'Elérhetőségek' fülben leírt helyeken.
A részekről még annyit, hogy mindegyik rész elején írok egy pár szót (mint most is), illetve írok egy idézetet, mely jellemzi a részt, plusz egy dalt, amit a részt megírása között hallgattam.

„Zenéltünk, mert az Óceán nagy és ijesztő, zenéltünk, hogy az emberek ne érzékeljék az idő múlását; hogy elfelejtsék, hol vannak és kicsodák. Zenéltünk, hogy táncolhassanak, mert ha táncolsz, nem halhatsz meg, és Istennek érzed magad (...) 

/Alessandro Baricco/

https://www.youtube.com/watch?v=OWKgHFFKA-c

  Végre. Csönd van! Csönd van a lakásban. Marco idióta parkourös haverjai egy hetet itt aludtak, mert eltört náluk a vízvezeték, és nem tudtak hol fürdeni. Tehát normál esetben kettő, most egy hétig négy idiótával voltam összezárva. Nem arról van szó, hogy nem bírnám Marco haverjait, de minden este folyamatos kiabálás meg bulizás.

  Nyugodtan kelek ki az ágyamból, és magamra terítem a köntösöm, majd kimegyek a nappaliba. A látvány, ami fogad, nem épp a legszebb; üres üvegek, chipses zacskók, tányérok mindenhol, a párnák és plédek szétdobálva, és a padló is csupa mocsok és sár. Direkt kértem őket, hogy vegyék le a cipőjüket, mikor bejönnek, nem véletlen van padlófűtés. Persze tojtak rám.

  Bemegyek a fürdőszobába, ahol gyorsan lezuhanyozom, majd tiszta ruhát felvéve nekiállok takarítani. Becsukom a fiúk szobájának ajtaját, hogy ne ébredjenek fel a zajra, majd kidobom a szemetet, rendet rakok és felsikálom a padlót. Nem telik másfél órába, és végzek, ekkor van olyan kilenc óra magasságában az idő. A fiúk normál esetben ilyenkor már fent szoktak lenni, de most hangos horkolás jelzi, hogy bizony még mindketten alszanak.
  Egy pohár jeges limonádé, a mobilom és a nagy kedvenc könyvem társaságában letelepszek a kanapéra. Mikor olvasok, mindig zenét hallgatok, általában olyat, aminek nem tudom a szövegét vagy nincs is szövege, erre pedig pont alkalmasak Ludovico Einaudi olasz zongoraművész dalai, mint például a Walk. Ezek most a nagy kedvenceim. Eszméletlenül csodálatos dalok, amelyek egy fárasztó nap után is teljesen lenyugtatnak. Ahogy ez az ötvennyolc éves ember játszik, a hátamon feláll a szőr. A fiúk persze nem bírják elviselni a zongoraszót, de nekem nincs jobb pihenés, mint lefeküdni, és Ludovico dalait hallgatni. A zongora talán azért is áll közel hozzám, mert tizenöt évig balettoztam, tulajdonképp zongoraszóra keltem és feküdtem. Ez persze nem azt jelenti, hogy mást nem hallgatok; ha például reggel ülök a metrón, és megyek dolgozni, akkor inkább pörgősebb dalokat hallgatok, amik segítenek felébredni, de ha pihenésről van szó, akkor zongora. Meg hegedű. Igen, hegedű! Ha pedig a kettő együtt...Na az már a mennyország. Erre jó példa a Divenire dal előadása 2010-ben Londonban, természetesen Ludovicotól. Csodálatos!
  Bár fülhallgatóval hallgatom a zenét, hirtelen a környezetem néma csendessé válik. Felkapom a fejem, mire látom, hogy a fiúk a kanapén ülnek, a két oldalamon. Nem láttam, hogy jönnek, nem éreztem, hogy leülnek a kanapéra. Csak a csendre lettem figyelmes, hogy már nem horkolnak. Vigyorogva néznek mindketten, mire mosollyal az arcomon kiveszem a fülhallgatót a fülemből, a könyvbe pedig beleteszem a fiúk által készített könyvjelzőt. Még karácsonyra kaptam tőlük. Zack jól áll anyagilag, Marco viszont a megkeresett pénzét a családjára költi, épp csak annyit hagy meg magának, hogy enni tudjon, ezért nem vettek nekem ajándékot, hanem inkább csináltak. És ez az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam.
- Jó reggelt Hercegnő! - mosolyog rám Zack.
- Kész a reggeli? - kérdezi Marco köszönés nélkül.
- Persze, neked is jó reggelt. És igen, szívesen, hogy kitakarítottam a lakást az undormány haverjaid után. És szívesen, hogy nem ébresztettelek fel titeket - rápillantok a mobilomra - negyed tizenegyig.
- Jól van, ne haragudj. De tudod milyen ez a kis pocak - mutat a hasára, miután egyik kezével átkarol, ezután pedig egy puszit nyom az arcomra. - Köszönöm, hogy kitakarítottál helyettem.
- Magam miatt csináltam, mert nem tudok...- kezdem.
- Mert nem tudsz mocsokban élni. Tudom - fejezi be.
- Ha reggelit akartok, menjetek le a boltba, mert üres a hűtő - utasítom őket, és mutatok a konyha felé.
- Kitaláltam valamit - jelez Zack. Mindketten felé fordulunk. - Mivel rengeteg mindent megteszel értünk, immáron majdnem egy éve, arra gondoltam, hogy...
- Illetve gondoltunk, mi ketten - javítja ki Marco.
- Illetve gondoltam én, és helyeseltél te - mondja ki a lényeget Zack, mire én csak vigyorgok. - Szóval arra gondoltam, hogy a mai nap csak rólad szól. Elviszünk reggelizni, meg ebédelni, együtt bevásárlunk, és szó nélkül kibírjuk a kitérőd a ruhaboltokhoz.
- Na, ilyet sem csináltatok még! - nevetek.
- Ne éld bele magad - mondja Marco, miközben köhögést színlel.
- Szóval menj, öltözz fel, készülődj nyugodtan - mutat a szobám felé Zack.
- Hát...rendben - mosolygok, majd a könyvemmel és a mobilommal bemegyek a szobámba. Mint mindig, mikor rengeteg időm van elkészülni, most is gyertyát gyújtok és zenét hallgatok. A gardróbszekrényemhez lépek, és kiveszem azokat a ruhadarabokat, amelyeket ma szándékozok felvenni, majd a sminkasztalkámhoz lépek. Natúr sminket teszek fel, alapozóval, kevés szemfestéssel, egy cicás szemtussal és nude rúzzsal, majd a hajam begöndörítem és oldalra csatolom, így a hatalmas hajkoronám a bal vállamra omlik. Ezután felveszem a kikészített barna miniszoknyát, a fehér pólót és a szandált, az ujjaimra gyűrűket rakok, a szabadon hagyott fülembe pedig egy nagyobb fülbevalót akasztok. Táskát nem viszek, csak egy pici, barna retikült, amibe belefér némi pénz, az irataim és a mobilom. Ezután kikapcsolom a zenét, elfújom a gyertyákat, és kilépek a szobámból, be a nappaliba.
- Amy, te már megint úgy nézel ki, mint aki egy fotózásra megy - állapítja meg Marco, és nem lehet nem észrevenni, hogy esik le az álla. Ennek örülök, abból a szempontból, mert szeretem, ha tetszik másoknak, ahogy kinézek. Zack álla nem esik le. Talán ha férfi lennék, és nem ilyen ruha lenne rajtam, akkor. Ő is alaposan szemügyre vesz ugyan, de nem úgy, mint egy férfi egy nőt. Mindig ezt csinálja, és sosem tudom, miért.
  Hirtelen csöngetnek.
- Megyek - mondom, mikor látom, hogy Marco felállni készül. Ajtót nyitok, és egy fiút látok meg, féltérdre ereszkedve, kezében egy kis doboz, benne gyűrű.
- Amphitrite Vardalos, hozzám jössz feleségül? - teszi fel a kérdést, melytől mindig is féltem.