2. fejezet - A váratlan válasz

Elnézést kérek, tényleg. Miért is? Mondjuk a majd' három és fél hónapos szünetért. Vagy azért, mert ilyen hosszú szünet után is ilyen rövidke résszel érkezem.
A lényeg az, hogy ráébredtem, hogy kell nekem az írás, hogy kicsit kimásszak a saját kis zűrzavaros életemből, ezért terveim szerint ez a blog folytatódik. Ismétlem, terveim szerint. Harmadikos gimnazista vagyok, aki ötös érettségikkel szeretne készülni pszichológia szakra két nyelvvizsgával, tehát nem tudom, hogy ez a terv mennyire lesz megvalósítható. Mindenesetre igyekszem.
Fogadjátok szeretettel ezt a részt!:)

„Az ember sohasem tudhatja, kivel hozza össze a sors, vagy hogy egy egyszerű döntés - hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra - néha mindent megváltoztat. Van úgy, hogy a választásaink nem számítanak. Máskor... egészen váratlan helyzetekbe sodorhatnak.”

/J. R. Ward/

https://www.youtube.com/watch?v=aD8IY7Q_n-U&spfreload=10

- Amphitrite Vardalos, hozzám jössz feleségül? - teszi fel a kérdést Chuck újra, mintha fogyatékkal élő lennék, és háromszor kellene nekem elmondani mindent.

  Tudtam, hogy a közeljövőben fel fogja tenni ezt a kérdést. Hogy miért? Az utóbbi hetekben folyamatosan arról papolt nekem, hogy milyen lesz, ha összeházasodunk, új házat veszünk, öt gyerekszobával, ami öt gyönyörű gyereknek ad majd ágyat és játszó teret. Már eltervezte, hol lesz az esküvőnk, hova megyünk nászútra, és hogy milyen szép lenne, ha az első gyermekünk a nászúton foganna. Persze mindig tereltem a témát. Hogy miért? Egyrészt: Chuck jó ember, kedves hozzám, de nem az a tipikus "őrülten szerelmes vagyok belé és vele akarom leélni az életem" érzést váltja ki belőlem. Másrészt: tizenkilenc éves vagyok. Nekem még nem az a dolgom, hogy háziasszony és anya legyek. Nemrég kaptam egy nagyon jó modell állást, emellett szépség- és divatblogger vagyok, a barátaimmal élek, akiknek segítségre és támogatásra van szükségük, ahogy nekem is, tőlük. Nem akarok még esküvői ruha után nézni, majd kismamaruhákat és bababútorokat vásárolni. Nem vágyom arra, hogy minden estére vacsorát főzzek a férjemnek. Nekem a mostani életem kell. Az időben kelés, út a munkába, délután egy kis kikapcsolódás és pihenés, este a fiúkkal elmenni valahova, vagy csak otthon maradni, és együtt lenni. Nem vágyom a házas életre, sem gyerekekre. Majd fogok, de most még nem. És ez érthető is, úgy gondolom.
  Nem tudom, mit válaszoljak vagy reagáljak a kérdésre, Chuck pedig türelmetlenül pillant fel rám. Ötletem sincs, hogy mit tegyek, és azon gondolkozom, hogy rácsukom az ajtót Chuckra, és az ablakon keresztül kiszökök, mikor megjelenik mögöttem Zack és Marco.
- Mi van haver, görcs állt a térdedbe? - nevet fel hangosan Marco, majd megpillantja az ízléstelenül hatalmas gyémántgyűrűt Chuck kezében. - Te meg mit csinálsz? - szegezi Chucknak a kérdést.

- Megkérem a szerelmem kezét.

- A sze...A SZERELMED? ÉS MEGKÉRED? NORMÁLIS VAGY, EMBER? - kezd el Marco ordítani. Mozdulni sem bírok, így Zack nyugtatja legjobb barátunkat. Marco amilyen gyorsan felkapja a vizet, olyan gyorsan le is tud nyugodni, így pár másodperccel később sokkal kisebb hangerővel fordul Chuckhoz. - Ez a lány 19 éves. Most kapott munkát. A legjobb barátaival él. Boldog. Képes lennél kiszakítani ebből az életből?

- Kiszakítani? Mellettem még boldogabb lenne! - válaszol Chuck rögtön.

- Boldogabb? És mit tudnál adni neki? Leszámítva ezt az undormány nehéz gyűrűt? Mit adnál neki? Öt-hat gyereket? Boldogtalan, elcseszett életet? 

- Szeretem.

- Szereted a francokat. Magadon meg a pénzen kívül senkit és semmit nem szeretsz. Honnan loptad ezt a gyűrűt? Vagy kölcsönkértél, és ha majd összeházasodsz Amphitrite-vel, akkor majd megkopasztod és az utcára teszed? Ne viccelj már! - érvel Marco.

- Te meg miről beszélsz? - fordulok Marcohoz. Most mozdulok és szólalok meg először az ajtónyitás óta.

- Miről beszélek? Arról, hogy a nagy szerelmednek semmi pénze. Az anyja, miután egy szem kisfiával eltették láb alól a gazdag apucit, tulajdonképp elköltötte az összes pénzt. Új ház, új kocsik, ékszerek, ruhák. Nyakig ülnek az adósságban.

- Ezt meg honnan veszed? - háborodom fel. Akármennyire is nem szeretnék hozzámenni Chuckhoz, ő a barátom, és szeretem.

- Szerinted miért van az, hogy sosem hív át magukhoz? Mondjuk mert a házuk fele üres, mert eladtak mindent, hogy enni tudjanak. Vagy miért nincs otthon hétköznap éjszakánként? Mert egy éjjel-nappali kajáldában dolgozik.

- És ezt meg honnan veszed?

- Emlékszel, mikor múltkor hazautaztam anyáékhoz? Megálltam kajálni éjszaka, és láss csodát, ki vette fel a rendelésem? Ez itt! - mutat Marco a barátomra.

- Lennél egy kicsit illedelmesebb? - förmedek rá.

- Illedelmesebb? Ezzel? Már miért tenném? EGY HAZUG, MOCSKOS GYILKOS! - Most már megint kiabál.

- NE VÁDOLD MEG! SEMMIT NEM TUDSZ RÓLA! HOGY KÉPZELED? - kiabálok én is, szemeimből most már folynak a könnyek.

- Srácok, csendesebben! Az összes lakó minket néz - szólal meg Zack a maga csendes, nyugodt hangján.

- EZT NÉZD MENNYIRE ÉRDEKEL! - mutat Marco az arcára, Zackhez fordulva. - KURVÁRA NEM! EZ A DISZNÓ FELESÉGÜL AKARJA VENNI A LEGJOBB BARÁTUNKAT!

- Az, hogy ez jó ötlet-e, vagy sem, majd Amphy eldönti - szólal meg újra Zack, és magával húzza Marcot a lakásba.

  Chuck felé fordulok. Telt ajkai lefelé konyulnak, feje kissé megbillenve és lehorgasztva, szemei csillognak, de nem a boldogságtól. Rosszul esett neki ez a jelenet. Kezdtem én azzal, hogy nem mondtam neki igent, majd Marco kitörése, Chuck gyanúsítása, végül a veszekedésem Marcoval. Nem tudom mit csináljak, így letérdelek a már két térden támaszkodó párom elé, és szorosan megölelem. Érzem, hogy óvatosan lerakja a kis dobozt mellénk a földre, majd viszonozza az ölelésem.

- Nem akarsz hozzám jönni - mondja. Nem kérdezi, saját magának válaszol.

- Nekem ez még korai, Chuck - bontakozom ki az öleléséből, és a szemébe nézek. - Még csak 19 éves vagyok, te meg még csak 21.

- Nem arra kértelek, hogy vállaljunk gyereket. Csak arra, hogy gyere hozzám.

- Miért olyan fontos ez neked? - teszem fel a kérdést, ami már hetek óta ki akar szökni belőlem.

- Apám három éve, mielőtt meghalt, azt mondta, hogy te olyan lány vagy, aki hozzám való. Azt mondta, hogy tegyek meg mindent, hogy az enyém legyél, mert csodálatos vagy - idézi fel apja utolsó szavait. Bizony. Chuck és én már három éve alkotunk egy párt, akkor voltam én tizenhat, ő pedig tizenkilenc éves, annyi, mint most én. A rajongás az első pillanattól kezdve fellelhető volt a kapcsolatunkban. Akkor én még balettoztam, Chuck anyukája pedig kislánykora óta rajongott a balettért. Egyik este Chuck elkísérte az anyját egy előadásra, melyben én játszottam a főszerepet. A műsor után az öltözőmben találtam egy csokor rózsaszín rózsát, rajta Chuck neve és telefonszáma. Hogy honnan szerezte a virágcsokrot olyan gyorsan, és kivel rakatta be az öltözőmbe, a mai napig nem tudom. Mindenesetre hazafele a metrón felhívtam a számot, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Rögtön beleszerettem. Előtt még soha nem voltam szerelmes, de tudtam, hogy Chuck és én különleges párt fogunk alkotni. És így is lett. Kiderült eközben, hogy Chuck és én egy iskolába járunk, a kapcsolatunk pedig alighogy elkezdődött, már mindenki rólunk beszélt. Minden órámra elkísért, együtt ebédeltünk, reggel ő vitt iskolába, délután ő hozott haza. Ő volt az iskola fő rendezvényszervezője, én pedig a segédje lettem. Akkoriban örökké vele akartam lenni. Most is szeretem, sőt, szerelmes vagyok belé. De nem akarok semmit elsietni, mint például a házasság.

- Attól, hogy nem megyek hozzád, még nem hagylak el.

- Nem lehetek benne biztos.

- Ugyan miért nem? - kérdezem.

- Ha elfogadod ezt a gyűrűt, és a feleségem leszel, megnyugszom. Azt akarom, hogy a feleségem legyél. Be akarom bizonyítani, hogy szükségem van rád, és hogy senki mást nem szeretek úgy, mint te.

- Anélkül is bebizonyítod nekem, minden nap - mondom mosolyogva, de ő nem viszonozza azt. - Ennyire fontos ez neked?

- Nagyon - motyogja maga elé.

- Hát akkor...- Lenyúlok magunk mellé a földre a kis dobozért, Chuck kezébe nyomom, majd felállok, és szétnyitom az ujjaim magam előtt. - Igen.

- Hozzám jössz? - csillan fel a szeme a meglepettségtől.

- Igen - mosolygok. Vigyorogva tápászkodik fel csak az egyik térdére, majd kiveszi a hatalmas gyűrűt a dobozkából, és a gyűrűs ujjamra húzza az ékszert. Ezután a velem majdnem egy magas párom feláll, két kezével megfogja az arcom, és megcsókol. Mindig is csodásan csókolt, és most is kicsit megingok a lábaimon.

- Szeretlek - suttogja két csók között.

- Én is szeretlek - mondom a szájába, és szenvedélyesen csókolózni kezdünk.

1. fejezet - Várt-váratlan kérdés

Sziasztok, Kedves Olvasóim!
Elkészült az első fejezet. Elnézést kérek, hogy majdnem egy hét telt el a Prológus és az Első fejezet publikálása között, de ez nem is nagyon fog változni. Próbálok majd hetente részeket hozni, aztán ez lehet heti kettő, vagy kétheti egy is, amiért előre is bocsánat.
Remélem, tetszik a rész!
Véleményeket, visszajelzéseket szívesen várok itt kommentben, vagy az 'Elérhetőségek' fülben leírt helyeken.
A részekről még annyit, hogy mindegyik rész elején írok egy pár szót (mint most is), illetve írok egy idézetet, mely jellemzi a részt, plusz egy dalt, amit a részt megírása között hallgattam.

„Zenéltünk, mert az Óceán nagy és ijesztő, zenéltünk, hogy az emberek ne érzékeljék az idő múlását; hogy elfelejtsék, hol vannak és kicsodák. Zenéltünk, hogy táncolhassanak, mert ha táncolsz, nem halhatsz meg, és Istennek érzed magad (...) 

/Alessandro Baricco/

https://www.youtube.com/watch?v=OWKgHFFKA-c

  Végre. Csönd van! Csönd van a lakásban. Marco idióta parkourös haverjai egy hetet itt aludtak, mert eltört náluk a vízvezeték, és nem tudtak hol fürdeni. Tehát normál esetben kettő, most egy hétig négy idiótával voltam összezárva. Nem arról van szó, hogy nem bírnám Marco haverjait, de minden este folyamatos kiabálás meg bulizás.

  Nyugodtan kelek ki az ágyamból, és magamra terítem a köntösöm, majd kimegyek a nappaliba. A látvány, ami fogad, nem épp a legszebb; üres üvegek, chipses zacskók, tányérok mindenhol, a párnák és plédek szétdobálva, és a padló is csupa mocsok és sár. Direkt kértem őket, hogy vegyék le a cipőjüket, mikor bejönnek, nem véletlen van padlófűtés. Persze tojtak rám.

  Bemegyek a fürdőszobába, ahol gyorsan lezuhanyozom, majd tiszta ruhát felvéve nekiállok takarítani. Becsukom a fiúk szobájának ajtaját, hogy ne ébredjenek fel a zajra, majd kidobom a szemetet, rendet rakok és felsikálom a padlót. Nem telik másfél órába, és végzek, ekkor van olyan kilenc óra magasságában az idő. A fiúk normál esetben ilyenkor már fent szoktak lenni, de most hangos horkolás jelzi, hogy bizony még mindketten alszanak.
  Egy pohár jeges limonádé, a mobilom és a nagy kedvenc könyvem társaságában letelepszek a kanapéra. Mikor olvasok, mindig zenét hallgatok, általában olyat, aminek nem tudom a szövegét vagy nincs is szövege, erre pedig pont alkalmasak Ludovico Einaudi olasz zongoraművész dalai, mint például a Walk. Ezek most a nagy kedvenceim. Eszméletlenül csodálatos dalok, amelyek egy fárasztó nap után is teljesen lenyugtatnak. Ahogy ez az ötvennyolc éves ember játszik, a hátamon feláll a szőr. A fiúk persze nem bírják elviselni a zongoraszót, de nekem nincs jobb pihenés, mint lefeküdni, és Ludovico dalait hallgatni. A zongora talán azért is áll közel hozzám, mert tizenöt évig balettoztam, tulajdonképp zongoraszóra keltem és feküdtem. Ez persze nem azt jelenti, hogy mást nem hallgatok; ha például reggel ülök a metrón, és megyek dolgozni, akkor inkább pörgősebb dalokat hallgatok, amik segítenek felébredni, de ha pihenésről van szó, akkor zongora. Meg hegedű. Igen, hegedű! Ha pedig a kettő együtt...Na az már a mennyország. Erre jó példa a Divenire dal előadása 2010-ben Londonban, természetesen Ludovicotól. Csodálatos!
  Bár fülhallgatóval hallgatom a zenét, hirtelen a környezetem néma csendessé válik. Felkapom a fejem, mire látom, hogy a fiúk a kanapén ülnek, a két oldalamon. Nem láttam, hogy jönnek, nem éreztem, hogy leülnek a kanapéra. Csak a csendre lettem figyelmes, hogy már nem horkolnak. Vigyorogva néznek mindketten, mire mosollyal az arcomon kiveszem a fülhallgatót a fülemből, a könyvbe pedig beleteszem a fiúk által készített könyvjelzőt. Még karácsonyra kaptam tőlük. Zack jól áll anyagilag, Marco viszont a megkeresett pénzét a családjára költi, épp csak annyit hagy meg magának, hogy enni tudjon, ezért nem vettek nekem ajándékot, hanem inkább csináltak. És ez az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam.
- Jó reggelt Hercegnő! - mosolyog rám Zack.
- Kész a reggeli? - kérdezi Marco köszönés nélkül.
- Persze, neked is jó reggelt. És igen, szívesen, hogy kitakarítottam a lakást az undormány haverjaid után. És szívesen, hogy nem ébresztettelek fel titeket - rápillantok a mobilomra - negyed tizenegyig.
- Jól van, ne haragudj. De tudod milyen ez a kis pocak - mutat a hasára, miután egyik kezével átkarol, ezután pedig egy puszit nyom az arcomra. - Köszönöm, hogy kitakarítottál helyettem.
- Magam miatt csináltam, mert nem tudok...- kezdem.
- Mert nem tudsz mocsokban élni. Tudom - fejezi be.
- Ha reggelit akartok, menjetek le a boltba, mert üres a hűtő - utasítom őket, és mutatok a konyha felé.
- Kitaláltam valamit - jelez Zack. Mindketten felé fordulunk. - Mivel rengeteg mindent megteszel értünk, immáron majdnem egy éve, arra gondoltam, hogy...
- Illetve gondoltunk, mi ketten - javítja ki Marco.
- Illetve gondoltam én, és helyeseltél te - mondja ki a lényeget Zack, mire én csak vigyorgok. - Szóval arra gondoltam, hogy a mai nap csak rólad szól. Elviszünk reggelizni, meg ebédelni, együtt bevásárlunk, és szó nélkül kibírjuk a kitérőd a ruhaboltokhoz.
- Na, ilyet sem csináltatok még! - nevetek.
- Ne éld bele magad - mondja Marco, miközben köhögést színlel.
- Szóval menj, öltözz fel, készülődj nyugodtan - mutat a szobám felé Zack.
- Hát...rendben - mosolygok, majd a könyvemmel és a mobilommal bemegyek a szobámba. Mint mindig, mikor rengeteg időm van elkészülni, most is gyertyát gyújtok és zenét hallgatok. A gardróbszekrényemhez lépek, és kiveszem azokat a ruhadarabokat, amelyeket ma szándékozok felvenni, majd a sminkasztalkámhoz lépek. Natúr sminket teszek fel, alapozóval, kevés szemfestéssel, egy cicás szemtussal és nude rúzzsal, majd a hajam begöndörítem és oldalra csatolom, így a hatalmas hajkoronám a bal vállamra omlik. Ezután felveszem a kikészített barna miniszoknyát, a fehér pólót és a szandált, az ujjaimra gyűrűket rakok, a szabadon hagyott fülembe pedig egy nagyobb fülbevalót akasztok. Táskát nem viszek, csak egy pici, barna retikült, amibe belefér némi pénz, az irataim és a mobilom. Ezután kikapcsolom a zenét, elfújom a gyertyákat, és kilépek a szobámból, be a nappaliba.
- Amy, te már megint úgy nézel ki, mint aki egy fotózásra megy - állapítja meg Marco, és nem lehet nem észrevenni, hogy esik le az álla. Ennek örülök, abból a szempontból, mert szeretem, ha tetszik másoknak, ahogy kinézek. Zack álla nem esik le. Talán ha férfi lennék, és nem ilyen ruha lenne rajtam, akkor. Ő is alaposan szemügyre vesz ugyan, de nem úgy, mint egy férfi egy nőt. Mindig ezt csinálja, és sosem tudom, miért.
  Hirtelen csöngetnek.
- Megyek - mondom, mikor látom, hogy Marco felállni készül. Ajtót nyitok, és egy fiút látok meg, féltérdre ereszkedve, kezében egy kis doboz, benne gyűrű.
- Amphitrite Vardalos, hozzám jössz feleségül? - teszi fel a kérdést, melytől mindig is féltem.

Prológus

*2005. november 28. hétfő*

  Újabb sulinap, újabb szomorú nap. Anya a rózsaszín fotelemben alszik a rózsaszín falú szobámban, a rózsaszín ágyneműs ágyam mellett. Már megint itt aludt. Felülök az ágyamban, majd odasétálok hozzá, hogy felébresszem, ugyanis nem szabad elkésnem az iskolából. Nagyon megijed, mikor felébred. Kiabálni kezd velem, amiért nem keltettem fel időben. Majdnem elsírom magam. Mikor ezt meglátja, sokszor bocsánatot kér, és szorosan megölel. Azt mondja, hogy menjek el pisilni, addig ő elkészíti a ruhámat. Megyek is. Közben pedig azon gondolkozom, hogy miért kiabált velem megint. Nagyon megijedtem. Halkan megyek vissza a szobába, mert nem akarom megijeszteni. Sokszor van az, hogy nem szereti, ha valami hangos meg fényes. A függönyöket is behúzta a szobámban. A fotelem mellett, amiben aludt, egy majdnem üres üveg van. Barnás színű folyadék van benne, olyan mint a karamell. Beleszagolok. Nagyon erős és büdös.

- Amphitrite! Nem szabad! A végén még megiszod előlem! - kiabál rám, majd rám mosolyog. Kiveszi a kezemből az üveget, és visszarakja a földre.

  Az ágyamon már ott van egy fekete nadrág és egy rózsaszín pulóver. Anya leveszi rólam a pizsamámat, és rám adja a kikészített ruhákat. Egy új bakancsot ad a lábamra, és beköti. Mondtam már neki, hogy tíz éves vagyok és be tudom kötni magamtól is, de olyankor mindig dühös lesz, ezért többször nem mondom.

- Gyere le a konyhába! Mindjárt viszlek iskolába, csak átöltözöm! - mondja, majd kimegy a szobámból. Előveszem az iskolatáskám, és belerakom a tankönyveim, meg egy könyvet, amit most olvasok. Harry Potter a címe. Készült már belőle film is, de anya nem engedi, hogy megnézzem. A könyvet pedig apa vette meg nekem pár napja. Felveszem a táskát a hátamra, és lemegyek a lépcsőn. Anya még nincs lent, de apa a nappaliban ül a kanapén, és az újságot olvassa.

- Szia Hercegnőm! - jön oda hozzám, és ad a fejemre egy cuppanós puszit, mire én csak vigyorgok.

- Jajj Harold, ne puszilgasd már azt a szegény gyereket egyfolytában! - szól rá anya apára. - Gyere Kislányom, elviszlek iskolába! - adja rám anya a kabátomat. Ez is egy új kabát, mert eddig még nem láttam.

- Felejtsd el, Elizabeth, hogy te viszed a gyereket iskolába! - szól rá apa anyára.

- Már miért ne vihetném? Én vagyok az anyja!

- Én meg az apja, hogy megakadályozzam.

- Ugyan miért tennéd? - kérdezi anya sipítva.

- Mert bűzlesz a whiskeytől, és még ki sem józanodtál.

- Nem vagyok részeg!

- Az kellene, hogy balesetet szenvedjetek, amiért ittasan vezettél!

- Én vagyok a gyerek anyja, én viszem őt iskolába!

- Felejtsd el! Gyere Kincsem! - vesz fel apa a karjaiba, másik kezébe pedig a táskámat viszi. Anya még kiabál valamit, de már nem hallom, mert már nem is vagyunk a házban. Apa beültet hátra a kocsijába, majd beül előre. Bekötöm magam, és már indulunk is.

- Anya most nagyon mérges - mondom apának, aki rám néz a visszapillantó tükörből. 

- Ne foglalkozz anyával, majd megbékél - mosolyog rám. - Sajnálom, hogy végig kellett ezt hallgatnod, Szívem!

- Már megszoktam, apa - mondom, mire apa már nem mosolyog, hanem szomorúan nézi az utat.

  Mikor megérkezünk az iskolához, apa kiszáll a kocsiból, és kinyitja nekem az ajtót.

- Légy jó, Kincsem! Délután jövök érted, rendben? - guggol le hozzám, és megigazítja a sálat a nyakamban. Elég hideg van.

- Rendben. Szeretlek - ölelem meg, és ő is megölel. Ezután bemegyek az iskolába a termünkbe. Már majdnem mindenki bent van. Az első órám irodalom lesz. Szeretem az irodalmat, mert szeretek olvasni. Leveszem a kabátom, és átváltom a cipőmet. Aztán leülök a helyemre, az első padba, és előveszem a tolltartóm meg az olvasókönyvet.

- Szia - ül le mellém a padtársam, Arnold. Szemüveges és szeplős. Nincsenek barátai. Ahogy nekem sincsenek. Még sose mondta ki a nevem. Szerintem nem tudja kimondani. Nem lepődöm meg. Elég furcsa. Mikor egyszer megkérdeztem anyát, hogy miért ez a nevem, azt mondta, hogy kérdezzem apát, neki fogalma nincs. Apa azt mondta, hogy Amphitrite egy görög istennő, aki a tengerek istennője. Apa görög, ezért kaptam a nevem egy görög istennőről.

- Szia Arnold - mosolygok rá.

  Az irodalomóra jól telik. Ms Bennett megint engem kér meg, hogy olvassak hangosan. Ilyenkor mindig hallom, hogy a hátam mögött nevetnek.

  Mikor kicsöngetnek, Ms Bennett kimegy a teremből. Mindenki beszélgetni meg hangoskodni kezd. Én előveszem a Harry Pottert, és azt olvasom. Egyszer csak valaki hangosan nevetni kezd.

- Nézzétek, Különc Akárki megint olvas! - mutat rám Mike. Megint sírni kezdek, mire még jobban nevetnek. Aztán csattanás, és csönd. Nem tudom, miért. Kipislogom a könnyeim, és akkor látom, hogy Mike az arcát fogja, előtte pedig Marco és Zack áll. Marco a tenyerét dörzsölgeti. Talán ő pofozta meg Mike-ot.

- Előbb tanuld meg a nevét, Gyökér Mike! - mondja neki Zack, aztán mindketten odajönnek hozzám.

- Jól vagy? - kérdezi Marco.

- Igen. Nem fáj a kezed? - kérdezem.

- Megérte - mosolyog rám, majd megsimogatja a vállam.